A minap a lányokkal vacsorázni készültünk, amit végül pár nap csúszással és mínusz egy fővel sikerült is összehoznunk. Sajnos az én „Mirandám” lebetegedett, így ő azt az estét pihenéssel (és koplalással…) töltötte. Több téma is szóba került, gondolom, ezt senkinek sem kell bemutatni, mi mással kezdhettük volna a csacsogást, mint a pasikkal.

„Sam” válságos lelki állapotából próbál épp kikecmeregni, így hát kezdtük a voltjának fel-fel bukkanásaival a történeteket… Nem hiába jönnek az ilyen megnyilvánulások a különböző szerzőktől, hogy a „Férfiak a Marsról, a Nők a Vénuszról származnak” hiszen teljesen másképp gondolkozunk. Belemehetnénk az ezotériába, horoszkóp és aszcendens témába is, de persze a mi szakink ebben „Miranda”, aki pedig otthon kidőlve feküdt a betegségtől, így erre a részére talán majd a későbbiekben kapunk választ.

Míg állítólag a férfiak az egyenes, kertelés nélküli, ténylegesen kimondott szavakban hisznek (és értenek), mi nők addig kertelünk, célozgatunk, mert romantikusak vagyunk és vágyunk a figyelemre. De akkor sem egyértelmű, ha egyszer mi karakteres, céltudatos 30-asok, ezen tudás alapján, kertelés nélkül közöljük a tényeket, miért van az, hogy a pasik egyből szélnek eresztenek, magyarul „elfutnak” előlünk, mintha sodrófával kergetnénk őket? Nyilván nekik is vannak érzéseik, de ha egyszer azt mondják, hogy beszéljünk egyenesen, mondjuk meg, mit akarunk, akkor miért kell pánikszerűen felszívódni vagy éppen elmenekülni?

A dolog nem összekeverendő az együtt töltött évek utáni továbblépéssel, én itt most arra gondolok, amikor még bimbózik az első érzelem hullám, kezdődik a szerelem érzése, mikor elkezdünk jobban érdeklődni éppen Ő iránta. Teljesen érthető, ha még nem tudja, mit érez, mit akar, de persze minket így az őrületbe tudnak kergetni, mert mi mondjuk ki kerek perec, mert nem „veszi a jeleket”, de ő meg eltűnik, aztán leshetjük a rózsaszín ködöt, mert nincs benne senki.

„Sam” voltja is ilyesmire hasonlít, a folytonos „majd”, a „lesz még”, „eljön az az idő” megy, de kérdem én, drága férfiak, ha lehet őket ezen fenomenális tulajdonságuk után így nevezni, mi a nyavalyának mondjuk el nektek, hogy jobban érdekelsz, mint más, ha egyszer áltattok bennünket?? Manapság amúgy is szinte teljesen kihalt a romantika a világból, nem kell nekünk virág, vagy csokoládé, TE kellesz, ha nem vetted volna észre, hogy éppenséggel közöltük a tényállást részünkről.

Én voltaképpen szintén ilyenbe futottam bele, de az, hogy arra nem képes egyik se, hogy legalább egy üzit dobjon, hogy „Hé figyu, beszélnünk kellene”… Na köszi, de azt hiszem mindegyik nő nevében mondhatom, elég ebből!

Sokszor eszembe jut, hogy ennyire megfordult volna a világ 30 felett, hogy nekünk, szingli nőknek kell „futni” egy pasi után? Mire jó ez? Vajon tényleg erre van szükségünk? És miért pont olyan férfi kelti fel az érdeklődésünket, aki talán nem is ezzel a szándékkal kommunikál velünk… Tényleg csak barát, vagy annál azért kicsit több…?

„Charlotte” barátnőm pár nappal azelőtt tudatta velünk, hogy a munka miatt elköltözik a városból, hogy a legutóbbi összeruccanásunk nagy nehezen összehoztuk. Míg én elképzelni nem tudom, hogy máshol éljek, ő úgy döntött a karrierje érdekében belevág. Igazából teljesen igaza van, nincs veszteni valója, fiatal még. A távolság pedig nem olyan nagy, ha azt nézzük, hiszen autóval egy óra alatt ott vagyunk nála. Az persze más kérdés megint, hogy hozzuk majd össze a következő „Négyes fogatot”. Így is nehéz volt, hogy egy városban éltünk mind a négyen. Hiszen mi nem a vásznon élünk, nem egy film főszereplői vagyunk, dolgozunk, és igenis néha annyira rottyon vagyunk, hogy kimozdulni sem vagyunk képesek, még a postaládáig se.

A jó az egészben, hogy mi is mehetünk majd hozzá, egy másik város, igazságképpen egy másik országban…de legalább nincs olyan messze. Kíváncsian várjuk a lányokkal az első igazi élménybeszámolóját, hogy érzi magát, viszont az tény, hogy borzalmasan hiányzik nekünk. Nem mintha a 21. században nem lenne egyszerű kommunikálni, de a tudat, hogy nincs a városban engem lelomboz, de vigasztal, hogy ő most jól érzi magát és ki tudja? Talán a szerelem is ott talál rá…

Igazából mind a négyen a kis karrierünket keresgéljük, építgetjük, vagy épp egy családi vállalkozásban veszünk aktívan részt, de akkor is dolgozó nőként egyáltalán nem egyszerű se pasizni, se karriert építeni, a szépségről meg ne is beszéljünk… Négyünk közül „Miranda” az egyetlen jelenleg, aki boldog házasságát élvezi „Steve-vel”, de mint mindennek, ennek is ára van. Míg „Char” most ugrott bele egy új lehetőségbe, „Miranda” a családi vállalkozásukkal törődik, „Sam” és én a véget ért kapcsolatunk utáni romjaink eltakarítása közben váltottunk munkahelyet. Egy a lényeg, most mindannyian jól érezzük magunkat.

Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon azért találtam meg a munkámban önmagam, mert a szétesett életem szépen lassan újra összeáll, vagy épp a munkának köszönhető az, hogy most már elmondhatom, hogy jól vagyok… Vajon a munka valóban kielégíti a vágyaink egy részét? Vagy szimplán azért dolgozunk, hogy nőként elismerjenek, és ne vegyenek semmibe? Tényleg ennyire fontos a karrier ebben a században? És hol marad a szerelem, a boldogság?

Mint minden érzelmekkel teli nő, előjön a kérdés egy hosszú kapcsolat lezárása után „Most mihez kezdjek?” Rengeteg kételyem volt. Mi lesz velem 30 évesen? Mihez kezdjek? Lesz valaha valaki az életemben, aki viszont szeret? Igen, bizonyára lesz. Nem kell aggódnia senkinek, hiszen ahogy a volt pár, mi is megtaláljuk az új szerelmet, bár nem biztos, hogy ugyanolyan hamar, mint például az én esetemben.

Sokszor elmélkedem, hiszen jelenleg is van egy Mr. Big vagy akár nevezhetjük Aidan-nek, (hisz még nem tudhatom, pontosan melyik szerepét kapja az életemben, lehet, csak egy mellékszereplő marad) aki érdekel. Noha semmi sem történt úgy igazán közöttünk, mégis rengeteg apró kérdés merül fel bennem felé…

Mivel nem vagyunk már úgy nevezett "tinik" és ilyen esetekben (legalábbis nálam biztosan) a "kapuzárási pánik" keményen játszik, felmerül bennem a kétely, vajon újra és újra el kell majd játszanom az ismerkedjünk, randizzunk, legyünk szerelmesek storyt? Mennyire tudhatja a mai világban egy nő biztonságban magát egy férfi mellett és ha nincs éppen férfi, vajon honnan tudjuk, hogy mikor jön el a nagy Ő?

Elsőre ijesztőnek tűnik…

„Így voltam vele, mikor 11 év után a párom ismét úgy döntött, nem tudjuk egymást boldoggá tenni. Igen, jól látjátok, ismét. A 11 év alatt igazából harmadjára mondtuk azt, hogy lépjünk tovább. Az első alkalom borzalmasan nagy veszekedés kíséretében, vagyis inkább következményeként alakult így kb. 7 évvel ezelőtt. Egy hónapig nem beszéltünk egymással, majd vettem a bátorságot és megkerestem. Onnantól kezdve majd minden nap beszéltünk. Kb. 9 hónap után újrakezdtük közös életünk. Majd 3 év múlva újra szóba hozta, hogy ez így nem működik. Ott egy hetet bírtunk egymás nélkül…”

Elsőre azt gondolná az ember „Vajon miért jöttek újra össze, ha nem működik?”

Vagy a kedvencem „A felmelegített leves sosem olyan finom, mint a frissen főzött.”

De mint minden nemi életet élő felnőtt, tudja, hogy sok minden összekötheti a párokat. A közös hobbi, közös érdeklődési kör, a jó szex, vagy épp az, hogy rajta kívül senki sem ismer annyira, mint Ő.

Nos, most hogy lassan 2 éve már, hogy útjaink külön váltak, úgy vélem jobb ez így mindkettőnknek. Sokkal több mindent meg tudunk beszélni, mint eddig. Igen, nagyon jó viszonyban vagyunk, aminek pedig különösen örülök, hogy a barátnőjével is úgy érzem nem hajtépésbe torkollik egy-egy találkozásunk, hanem kellemes idilli csevej hangzik el köztünk. Az az igazság kedvelem a lányt… Furán hangzik, igaz? Pedig valóban így van. Kedves lány és nagyon szép. Örülök nekik, hisz fontos szerintem, hogy akik az életünkben fontos szerepet töltöttek be és hasonlóan ott is maradtak szívünkben, örüljünk nekik… a boldogságuknak, sikereiknek. Így magunknak is jobban örülünk. Nem hinném, hogy ez az egóból fakadna, de javítsatok ki, ha tévednék…