"Újra" a városban...

„A minap egyik reggel, miközben buszon ülve épp tartottam az egyik kezelésemre, elméláztam, figyelve az ébredező várost, ahogy az első napsugarak átkúsznak az utcákon, megérintve minden egyes centimétert az aszfalton, mielőtt az arcomhoz ér. Behunytam a szemeim, hogy érezzem a felkelő nap gyengéd melegét a bőrömön. Elmerültem a gondolataimban, abban a nagy kavalkádban, ami most nap, mint nap kering a fejemben. Megint sokat gondolkodom, sok a kérdés és kevés a válasz. De ez nem újdonság. Hetek kérdése és talán visszakapom az életem nagy részét, ez a sérülés nagyon keresztbe tett, de valamiért kaptam. Megtanultam, hogy a félelmeimet csak én magam léphetem át, egyes egyedül.”

Ezt a pár sort még év elején írtam ki magamból, mikor még nem láttam, csak egy halvány fényt az alagút végén. Vágytam vissza az eddigi életvitelemhez, a csapatomhoz, a munkához, hogy újra vezethessek, élhessem rohanó napjaim. Tessék, rohannak a napok, hiszen lassan szeptembert írunk.

Mikor visszamentem végre dolgozni és edzeni, hatalmas energiával lendültem újra a pörgős életembe. Persze pofára estem. Szerettem volna a sérülésem ellenére idén tavasztól versenyezni, de sajnos nem kaptam lehetőséget. Fejlődni pedig csak úgy tud az ember, ha van rá lehetősége. Úgy éreztem hátba támadtak. Nos. Sokszor járt a fejemben, vajon én vagyok ennyire szerencsétlen, hogy azok, akik eddig fontosak voltak a számomra, olyannyira a lelkembe gázoltak egy apró, jelentéktelennek tűnő mondattal, hogy lassan fél év után is, ha előjön valamilyen oknál fogva a téma, ugyanúgy rosszul esik és szúr a tüske legbelül. Vagy ez ismét egy tanulás, amit valahogy el kellene fogadnom és túl lépni rajta, hogy igenis akad olyan, aki nem hisz bennem, mert szerinte gyenge vagyok és nem úgy, nem olyan tempóban tanulom a dolgokat, ahogy ők, vagy épp nem úgy fejlődök, ahogy a másik. Most már úgy gondolom, nem akarta, hogy csalódás érjen. Igazából hálás is vagyok, meg nem is. Tulajdonképpen megfosztott egy lehetőségtől, de meg is védett egy kudarctól, csak az a kellemetlen ebben, hogy emiatt is – és egyéb más okokból – a technikai edzésem elmaradozott. A fejlődés megállt, most meg nyomnának versenyre a szezon végén. Viszont, mikor végre megkaptam, amire vágytam, annyira már nem is gondolok rá, hiszen elengedtem erre az évre ezt az álmot. Majd jövőre megélem, ha lesz még lehetőségem. Ha mégsem sikerül, akkor megpróbálom elfogadni, hiszen nem ok nélkül történnek úgy a dolgok, ahogy történnek. Mindennek oka van, csak rá kell jönnünk mi az az ok. Mi lehet, ami miatt nem kapjuk meg, amire vágyunk. Lehet, hogy valami jobb, vagy csupán azért történik így, hogy jobban felkészüljünk, akár a következő leckére vagy hasonló megpróbáltatásra.

A sérülésemnek köszönhetően türelmet tanultam, bár még mindig nem eleget, de rájöttem, hogy mindennek eljön az ideje. Mint ahogy a felépülésemnek is. Hiába nem teljes, de élhető. Lényegében minden helyzetet meg lehet tanulni kezelni, csak a megfelelő hozzáállás szükséges, bőséges türelem és figyelem. Az élet folyton tanít, mindig éppen azt, amire a legnagyobb szükségünk van. De vajon miért? Miért van például az, hogy folyton folyvást ugyanabba a hiába esik bele valaki… Miért kell mindig hasonló helyzetet átélnie? Vajon a lelke, meddig bírja a kimeríthetetlen teszteket? Gondolkodtatok már azon, hogy miért van mindig hasonló szitu az életetekben? Én már igen, nem is keveset. Sajnos, amíg nem tippelünk, és nem kockáztatunk, marad minden ugyanaz. Mindenre igaz ez. Táplálkozás, sport, barátok, család. A fejlődés a kulcs. Testben és lélekben. Fizikailag és szellemileg. De mindig csak annyit, amiben jól érzitek magatokat. Egy életet kapunk, egyet kell élni. Nem átfutni rajta, MEGÉLNI mindent, ami akkor és ott boldoggá tesz. Hiszen a lelkünk így léphet a következő szintre a következő életben…