Változás éve…?

Ezt az évet a változás évének titulálta egy asztrológus még tavaly év végén. Tulajdonképpen nekem ez már a harmadik év, ami a változás éve. Nem is tudom mi gázabb… Az, hogy még mindig változik minden körülöttem, vagy az, hogy nagyon kevés dolog, ember, ami állandó maradt. Szinte semmi sem úgy alakul, ahogy azt az ember eltervezi. Nyilván, ez Murphy törvénye, na de hogy ennyire?!

Mint mindig, rengeteg kérdés merül fel a gondolataimban, körülöttem, az életemben. Így van rendjén, hiszen állandó tanulás az élet. De csak egy példát kiragadva, a mai rohanó, bizalmatlan világból, miért kell, hogy egy karakteres, egyedi és intelligens nő féljen elhívni egy szimpatikus férfit egy kávéra, vagy csak beszélgetni, mert érdekli, és szívesen megismerné Őt? Miért merült fel bennem és a barátnőimben az a kérdés, hogy minden sokkal-sokkal könnyebb volt 10-15 évvel ezelőtt?

Samantha barátnőm végre megtalálta, akivel önmaga lehet, aki előtt nem kell megjátszania magát. De nem boldog. Miért? Nem, nincs mellette a pasi… Mert megijedt, mert menekül, mert végre nem egy agyoncicomázott agyatlan liba volt mellette, hanem egy értelmes, érzelmes, gyönyörű, gondolkodni tudó nő… És nem tud vele mit kezdeni… Mert nem hiszi el, hogy van, igenis van, akit az érdekel Ő milyen. Mit szeret, mivel tölti az idejét, mi érdekli… A FÉRFIT… Akit meg szeretnénk ismerni, még jobban… Mert mi, az EGYEDI NŐK, ilyenek vagyunk. Mert minket nem a külső fog meg. Valami más… Talán az, ahogy néz ránk vagy, ahogy mosolyog. Talán ahogy gondolkodik, ahogy beszél vagy teszi, amit tennie kell…

Itt vagyok én. Közeleg az évforduló. AZ évforduló, amikor romba dőlt az eddigi életem. Nem is az zavar, hogy lassan 4 éve, hogy a szinglik táborát erősítem, inkább az zavar, hogy hiába találtam meg újra Önmagam, hiába építettem újra az egész életem, valamit még mindig nem sikerült teljesen helyre tennem… Az önbizalmam… Bármennyire is jóban maradtunk az exemmel, bármennyire is a múltam része, hiába köszönhetem neki azt, aki most vagyok, az önbizalmamat nem kaptam vissza. Igenis ott van a félsz bennem, hogy akit most megismernék, egyszerűen nincs bátorságom elhívni egy kávéra. Miranda barátnőm azt mondta erre, ez nem én vagyok… és ha már Ő is ezt mondja, aki közel 30 éve ismer, akkor ott valami gond van. Nyilván most azt kérdezitek magatokban, ha Ő nem hív el engem, akkor akar egyáltalán valamit? Itt jön az én gondolkodásmódom a képbe. Nem mindig a férfinak kell nyitni. Nem tudhatom Vele éppen mi történt a múltban. Mint ahogy azt sem, hogy van e valaki az életében jelenleg. Nem vagyunk már tinédzserek. Figyelni kell a jeleket. Nem azt, amit mond, hanem amit tesz. A testbeszéd sokkal többet mond el, mint amit gondolnánk. De ezt érezned kell, észlelned. Viszont amíg bizonytalan vagy magadban nem fogod észrevenni, maximum veszed a rezgéseket és kattogsz, ahogy Sam és én is jelen állapotunkban. Fejlődni kell, menni és tanulni. Észlelni az univerzum útmutatását, hiszen mindent okkal kapunk az életünkbe, mert mindig azt kapjuk, ami tanít, ami emeli a lelkünket és hozzásegít a boldogsághoz… Ez Murphy törvénye…