Tényleg létezhet ilyen? Sokszor úgy érzem, Sam és én is ebben a cipőben járunk. (Szinte teljesen azonos a helyzet, néhány apró részletet kivéve.) Bár lenne kényelmesebb az a cipő… Néha olyan, mint egy 12 centis tűsarkú, ami mindenhol töri a lábam és botladozom minden egyes kis göröngyön… és csak akkor érzem jól magam abban a cipőben, ha éppen egy tök egyenes aszfaltdarabon állok egyhelyben… és akkor bukkan fel Ő, ha teljesen „stabilan bicsaklik” a bokám a tűsarkaimon.
Legtöbbször akkor keres, mikor már „kifogyott az erejéből és fel kell töltődnie”… érzelmileg. A figyelem, a bíztatás, a megértés, a szeretet érzelmeivel, amit a másiktól nem kap meg.
Igen, a másiktól… Nem tudom, mennyire számít az, hogy néha iszonyúan érzem magam a helyzettől, de másik oldalról viszont boldoggá tesz, még ha csak rövid ideig is, hiszen velem van… Velem tölti azt az időt, nem vele… Sajnos, ott van a másik is, akinek nem szeretnék ártani… Igazából nem csak rajtam múlik, azt hiszem. De akkor miért keres engem, mért táplálja az egészet, miért ragaszkodik hozzám? Ha tőle nem kapja meg, amit tőlem, akkor miért nem engedik el egymást? Sokszor nem értem, de nem is mindig akarom érteni… Mi értelme, hiszen jön, keres, velem (is) van. Szórakozunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Önmagunk vagyunk egymás mellett. Nincs színészkedés, nincs megjátszás… Csak mi ketten vagyunk…
Viszont, amikor velem van Ő, egy számomra igazán vad és kényelmes bakancsnak érzem az egészet. Vagy amikor ír egy röpke üzenetet, mert éppen van annyi ideje a sok munka mellett, hogy tudassa „gondolok rád”. Túl sokat vállal. Igaz, mostanában én is. De én azért, hogy ne gondolkodjak folyton ezen a helyzeten. Elvonom a figyelmem, hogy nyugodt és gondtalan maradjak, amennyire csak lehet… Értelme annyi csupán, hogy így próbálom meg megőrizni a saját valóm… hogy ne veszítsem el ismét magamat.
Szinte minden nap tudat magáról. Nem tudom csak azért e, hogy ne veszítse el az érzelmi támaszt, amit tőlem kap, vagy valóban Ő is azt érzi, amit én… Vagy nem akar lépni, tovább… vagy nem mer változtatni, a megszokott kis dolgain…
Szinte mindenhol azt lehet olvasni, hallani, hogy a férfiak egyáltalán nem olyan bonyolult egyéniségek, mint mi nők. De ezt a helyzetet már lassan én nem bírom követni, nemhogy a barátnőim…
Vajon mi járhat ilyen esetben egy férfi fejében? Miért tűnnek el, ha éppen lelkileg közelebb kerülnek hozzánk? Mire jó ez a „hátra arc”? Aztán egyszer csak, mintha a sivatagban esni kezdene az eső, újra felbukkan… napokkal, hetekkel később…
Azt hiszem, ez jelentheti azt, hogy „Érzelmi szerető”…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.