Az a nagybetűs „Alfa”

Nem olyan rég, végre másfél év után sikerült egy röpke csajos mozis programot összehozni a lányokkal. Igaz Char nem tudott velünk tartani, de talán legközelebb sikerül összehoznunk a „négyest”. Mirandával előtte összefutottunk megbeszélni az elmúlt év történéseit. Rengeteg dolog változott mindegyikünk életében, de erről majd mesélek, ha eljön annak az ideje.

Már említettem Nektek azt, hogy Miranda a mi asztrológiai gurunk, tőle kérjük ki ennek az oldalnak a megvilágítását. Nos, én is így tettem találkozásunkkor, főleg, hogy hiába vagyok jó emberismerő, sokszor nem igazodok ki a férfiakon. Mint ahogy most sem. Nem tudom miért, de külső szemlélőként sokkal könnyebb meglátni bizonyos jeleket, mint mikor Veled történik.

Mióta véget ért a kapcsolatom, lényegében annyira nem tűnnek fel azok a jelek, hogy amiből talán lehetne valami, akár egy barátság, vagy egy jelenlegi happy end, olyannyira későn esik le, hogy talán az esélyt is elszalasztottam már. Nos, az elmúlt pár évemben szinte minden alkalom ilyen. Nyilván nem lehet egy többéves kapcsolatot csak úgy „eltenni a polcra”, de meg kell próbálni tovább lépni valahogy. Igen, baromi könnyű ezt mondani, tudom. Én is csak mondogatom magamnak, de lépni, megélni nagyon nehéz. Főleg, ha egy kapcsolat vége akár az önbecsülésünkbe került.

Azt hiszem a tegnapi nap jöttem rá, hogy nekem teljesen romba döntötte az önbizalmam, hogy 11 év után vége lett a párkapcsolatomnak, tulajdonképpen „csak úgy”, mert Ő menni akart. Akkor elvesztettem önmagam. Az önkritikám, az önérzetem, az önbecsülésem. Kb. 2 évembe telt, mire azt mondtam, visszatért régi önmagam, de igazából ez sem igaz teljesen, hisz ha így lenne, nem félnék attól, hogy elutasítást kapok újra és újra. Pedig benne van a pakliban, hiszen mindenki nem viselhet el, egy önfejű, őrült bigét, aki mindig és minden körülmények között a saját feje után megy. Sajnos ez ilyen játszma… De úgy érzem, ezzel sem vagyok egyedül ebben a világban, biztos vagyok benne, hogy sokan hasonló jellemmel rendelkeznek, vagy hasonló helyzettel küzdenek. Pontosan emiatt írok, ezért írom le a gondolataim, hogy aki megtalál, valamilyen formában megerősítést kapjon, hogy nincs egyedül. Csak tudjátok, a mai civilizáció annyira más már, hogy elrejtjük a gondolataink, érzéseink. Nem merünk beszélni róla, nehogy, még véletlenül se tűnjünk gyengének, esetlennek. Mi Nők, akik kitűnünk a tömegből, akik átvettük az alfa szerepét…

Furán hangzik, de sajnos ez az igazság. Félnek tőlünk, félnek attól, hogy nem csak ők az erősek, hogy emiatt nem fognak kelleni. A genetikájukba van kódolva, hogy ők az alfák, ők vigyáznak a családra, a fészekre, a párjukra, a NŐ-re, akit szeretnek. Ők ilyenek, ők csak annak a nagybetűs Nőnek mutatják meg érzékeny oldalukat, akiért bármire képesek lennének. Innen a gondolat, hogy átvettük az alfa szerepét… A női testbe zárt férfi lélek… hogy idézzem kedves barátnőm szavait, aki segített a tegnapi felismerésben az önbizalmammal kapcsolatban. De vajon, ha ennyire változik a társadalmunk, tényleg belekényszerülünk egy olyan kapcsolatba, ahol a férfi, tulajdonképpen nem is a nagybetűs férfi? Vajon nekünk erős, „férfi lelkű” nőknek tényleg nem jut önfeledt boldogság? Valóban le kell vetkőznünk erős jellemünk nagy részét? Nos, egy picit talán igen… de csupán annyira, hogy az a bizonyos férfi megkapja azt a nagybetűt…