Azon tűnődöm épp, miért van az, hogy vidám ember létemre jönnek olyan pillanatok, amikor 180 fokos fordulatot veszek, és a hátam közepére nem kívánom az emberek társaságát és hatalmába kerít a szomorúság. Nem találom a helyem… Lehet a mai telihold, vagy a zord, ködös idő… Ilyenkor bezárkózom, nem is nagyon kommunikálok senkivel. Úgy érzem, felesleges vagyok. Ezt az egy érzést nem viselem túl jól a szingliségben.
Tudjátok, minden eszembe ötlött praktikát bedobtam, hogy többet tudjak meg arról a Férfiról, aki iránt érdeklődöm. Vér ciki az egész, mert nincs nagyon közös ismerősünk, nincs igazán közös pont. Nem nagyon jutok előbbre. Sajnos… De ahogy rám néz, ahogy a tekintetével egészen a magam köré felhúzott jéghegyemen túl lát, mélyen, egészen a lelkemig, leírhatatlan. Az a szempár, mindig előttem van. Minden áldott percben. Nem tudom kiverni a fejemből, bármit próbálok tenni. De sajnos Ő nem keres, nem jelentkezik. Nem tudom miért, vagy csak a jeleit érthettem félre… Vagy én nem adtam egyértelmű jeleket… Lehet még nem jött el a mi időnk. De teljesen elvesztem a józan eszem, ha a közelemben van. Leégetem magam, és feleslegesen csacsogok értelmetlen dolgokról, mint egy agyatlan liba. A vicces az, ha hallom a hangját, teljesen mindegy milyen stresszes voltam pár perccel azelőtt. Olyan hatással van rám, teljesen nyugodt vagyok mellette. Lehiggadok, mintha az óceán partján ülnék a hullámzó vizet bámulva. Pedig az ég egy adta világon semmi sincs köztünk. Egyszer éltem át hasonlót, csak az kb. 15 évvel ezelőtt volt… A volt párom… Ő volt ilyen hatással rám, amikor megismerkedtünk.
Sammel múlt héten fagyizás közben sétáltunk és összefutottunk Vele. Ő az út túloldalán állt, beszélgetett éppen. Mosolyogva intettünk csupán egymásnak. Pár nappal később árulta el Sam, hogy vibrált a levegő köztünk, biztosan nem vagyok közömbös számára. Nem tudom… Nem tudom eldönteni… Ritka az a pillanat, amikor ennyire tanácstalan vagyok. Talán itt nyilvánul meg, hogy az önbizalmam nem a régi. 15 évvel ezelőtt, mosolyogva álltam volna elé és hívtam volna el csavarogni. Most pedig… Még megszólalni sem merek sokszor. Mintha nem lenne biztonsági hálóm… Mintha félnék újra repülni, egy szárnytörés után, hogy újra lezuhanok a mélybe és újra összetöröm a szárnyam… Vajon ez most már mindig így lesz? Mindig bennem lesz a félelem attól, hogy újra összetöröm magam? 15 évvel ezelőtt mi adta azt a biztonságérzetet, ami miatt a félelem ismeretlen fogalom volt? Vajon ezentúl a félelem legyőzése lesz a cél? Rengeteget töprengek ezen… Lehet, hogy ez egy újabb lecke az univerzumtól…?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.