Sokat elmélkedek mostanában olyan dolgokon, amik megváltoztatják az életem valamilyen oknál fogva... Mi miért történhet, legyen az valami vége vagy kezdete, egy baleset, egy sérülés, miért kerülnek az életembe bizonyos emberek, vagy miért kerülnek éppen ki belőle mások. Miért térnek vissza olyanok, akikkel egyszer elágazott az utunk, vajon most újra kereszteznie kell? Az is lehet, hogy haladtunk egymás mellett és most vagyunk ott, ahol lennünk kell egymás életében.

Vannak gondolatok, melyek nem mindig hagynak nyugodni. Próbál az ember elsiklani felette, de mikor olyan helyen jársz, ami energiapont a Földön, ezek az energiák felerősítik ezeket a gondolatokat. Ha nem is abban a pillanatban, amikor ott vagy, hanem később, akár hetekkel, hónapokkal, egy adott helyzetet átélve. Minden okkal történik, és pontosan akkor, amikor annak történnie kell. De vajon miért? Miért vannak olyan helyzetek, amik deja vu érzést keltenek bennünk, vagy éppen honnan tudjuk, hogy helyesen cselekszünk, vagy helytelenül? Miért kerít hatalmába az érzés, hogy neki az életemben kell lennie vagy éppenséggel itt a vége, mert nem tudta megtanulni vagy megtanítani, amit meg kell? Az Univerzum miért és honnan tudja, ha mi ezt érezzük? Eszetekbe jutott már, hogy Ő miért hátrál meg és miért tűnik el vagy miért hangoztatja az igazát vagy marad csendben? A legjobb barátod miért oszt ki szüntelenül, vagy miért van néhány dologban egészen más véleménye? Az egonk játéka lenne? Becsap minket az egonk? Nagyképűség? Nem hinném, bár talán ez is benne van egy picit. Vagy még nem értünk hasonló lélekszintre, hogy ne csak a mi gondolatunk legyen a megfelelő. Mi is ezért menekülhetünk ki egy-egy kapcsolatból (vagy épp bele), mert másképp gondoljuk, másképp érezzük, mint a másik fél, legyen az társ vagy barát...

Gondoljatok bele, ha képesek vagyunk másképp értelmezni és másképp érezni a dolgokat, szintet léphetünk. Túl nőhetünk az egonkon, ha nem is teljesen, de egy kicsit mindenképp, hogy fejlődhessünk lelkileg. Ez a pandémiás helyzet is erre próbál ösztökélni. Billenteni, hiszen kezdjük elfelejteni, hogy nem az anyagi javak tesznek minket gazdaggá, hanem a szeretet, a hála, szeretni és szeretve lenni.

Az emberség, a kedvesség, a türelem, mind tűnik el. Látom minden nap a munkám során... Szomorú, de érthető, hogy mindenki türelmetlen, mert „meg vagyunk kötve”, de ez nem jelenti azt, hogy az empátiát ki kell irtanunk magunkból.

Változunk mindannyian, úgy, mint a Hold az égen, ez az élet rendje, hiszen tanulunk folyamatosan. Ki így, ki úgy. Nem kerülhetjük el, ezért jöttünk e világba. Ezért születünk újra és újra. Ha csak az írásaim olvasom vissza, rengeteget változott a három év alatt. Úgy vélem, mostanában a fentebb valóm vezeti a gondolatmeneteim. Igaz, kevesebbet is tudok írni, de lényegében ugyanúgy benne vannak az érzéseim, a tapasztalataim, csak egész más formában adom már át Nektek. Talán kicsit mélyebben, szívből. Tapasztal a lelkem... Folyamatosan tanulok, hiszen ezért vagyok itt, hogy éljek és tapasztaljak. Pont, mint Ti...

Telnek a napok… Gyorsan, nagyon gyorsan. Ismét egy újabb év közepénél járunk, és ez az év megint csak a tanulást hozta. A vírus, amit kapott a világ, körbe hálózza életünk minden percét. A veszély fenn áll, az univerzum pedig tanítani próbálja újra az emberi mivoltot. Az emberséget, hogy nem az anyagi javak számítanak. Persze nem úgy látom, hogy ezt a legtöbben felfognák, sajnos… Változunk, és aki megérti, hogyan kell változni, fejlődik. Lelkileg…

Ott van a tanulásban az is, hogy ki igaz, és ki nem. A legutóbb olyan erős energiahullámokat csapott ránk a Hold, hogy azt hittem belebolondulok. Spirituálisan igazán kemény három hét volt, és az új Hold sem hoz mást, mint az elengedést, megbocsátást és az új felismerését. Addig nem kapjuk meg a lelki békét, míg nem tanuljuk meg azt, amit meg kell.

Az a vicces, hogy tavaly októberben írtam Neki. Akiről legutóbb meséltem… Tudjátok mikor válaszolt? Január végén… Letudva annyival, amit még mindig nem tudtam a hajam alá tenni, idézem „megértésedet köszönöm”… Érdekes… De tanultam belőle, mint mindenből, ami mostanában ér. Helyette kaptam mást az életembe, elég furcsa módon csöppent vissza a múltamból egy személy. Nagyon fontos részét képezi a napjaimnak, sokat tanulunk egymástól. Az egyetlen bibi, hogy míg engem a Hold ural és folyamatosan, ráadásul elég sűrűn változik a véleményem, a hangulatom, az érzéseim, nem tudom, hogy Ő ezt hogyan kezeli. Fantasztikus barát, csodálatos ember, de lelkileg összetört Ő is és mivel férfi, nem igazán mutatja meg, mi jár éppen a fejében. De még mindig úgy vélem, minden okkal történik. Oka van annak is, hogy újra az életemben van, és annak is, hogy így történnek a dolgok. Sokszor megnyílik, aztán meg felveszi a védekezés álarcát. Mint mindannyian…

Sajnos a barátnőim nem tudom megvédeni a csalódásoktól. Az az ő útjuk, tanulniuk kell, és nekik kell rájönni, hogy mit kell belőle megtanulniuk… Char és Miranda jól vannak, élik megérdemelt életüket, aminek nagyon örülök. Sam és egy új barátnőm, Yvee, viszont csúnya leckét kapott, velem együtt.

Sam és Yvee esete szinte hasonló, de mégsem. Sam életében a pasi töketlen, hol feleszmél, hogy megfutamodik. Nyilván a múltjából eredő sérülésekből, de képtelen fejlődni, én azt vettem észre. Ezzel szemben Sam rengeteget fejlődött, lelkileg nagyon sokat erősödött. Folyamatosan beszélünk erről, bár szégyen, de én már képtelen vagyok normális tanácsot adni, csupán azt mondom el neki, amit látok a dolgokban. Nem lefutott ügy, azt viszont biztosra veszem. Yvee pedig szembesült azzal, amit senkinek sem kívánok. Az pedig a hazugság… Mindennél jobban gyűlölöm a hazugságot… Szerintem nem vagyok vele egyedül.

Csupán azt nem értem, mire jó a félre vezetés, áltatás, hazugság… Áltatjuk magunkat, hogy jobb lesz, de ha a másik képtelen vagy nem akar fejlődni, akkor nem lesz az a változás, amire mi vágyunk. Hazugság válik belőle… De mire jó a hazugság? Főleg, ha magunknak is hazudunk, részben… Mire jó az, hogy félre vezetjük, aki állítólag fontos nekünk? Miért nem lehet tényleg őszintének lenni? Miért húzzuk vissza a jéghegyet magunk köré? Megint megbánt valaki, akinek megnyíltunk? Mert a félelmet erősebbnek érezzük? Azt érezzük, hogy ismét a padlóra kerülhetünk, mert a „biztonsági hálót” lebontottuk, pont Ő miatta? Mert játszhat velünk, ahogy épp a kedve tartja? Kést adunk a kezébe és rajta áll, hogy megvéd vele, vagy szíven szúr…

Ez a bizalom, ami összeköti a lelkeket… Ami miatt sebezhetőek vagyunk… Elfelejtettünk szeretni… Tisztelni a másikat… Mennyire érdekes, hogy összekapcsolódik minden… Hazudunk, áltatunk, mert félünk, hogy bántanak vagy bántunk… Csak abba nem gondolunk bele, hogy lehet, többet ártunk, ha nem mondjuk el, mi van bennünk… Te el tudod mondani, mi van Benned??

Azon tűnődöm épp, miért van az, hogy vidám ember létemre jönnek olyan pillanatok, amikor 180 fokos fordulatot veszek, és a hátam közepére nem kívánom az emberek társaságát és hatalmába kerít a szomorúság. Nem találom a helyem… Lehet a mai telihold, vagy a zord, ködös idő… Ilyenkor bezárkózom, nem is nagyon kommunikálok senkivel. Úgy érzem, felesleges vagyok. Ezt az egy érzést nem viselem túl jól a szingliségben.

Tudjátok, minden eszembe ötlött praktikát bedobtam, hogy többet tudjak meg arról a Férfiról, aki iránt érdeklődöm. Vér ciki az egész, mert nincs nagyon közös ismerősünk, nincs igazán közös pont. Nem nagyon jutok előbbre. Sajnos… De ahogy rám néz, ahogy a tekintetével egészen a magam köré felhúzott jéghegyemen túl lát, mélyen, egészen a lelkemig, leírhatatlan. Az a szempár, mindig előttem van. Minden áldott percben. Nem tudom kiverni a fejemből, bármit próbálok tenni. De sajnos Ő nem keres, nem jelentkezik. Nem tudom miért, vagy csak a jeleit érthettem félre… Vagy én nem adtam egyértelmű jeleket… Lehet még nem jött el a mi időnk. De teljesen elvesztem a józan eszem, ha a közelemben van. Leégetem magam, és feleslegesen csacsogok értelmetlen dolgokról, mint egy agyatlan liba. A vicces az, ha hallom a hangját, teljesen mindegy milyen stresszes voltam pár perccel azelőtt. Olyan hatással van rám, teljesen nyugodt vagyok mellette. Lehiggadok, mintha az óceán partján ülnék a hullámzó vizet bámulva. Pedig az ég egy adta világon semmi sincs köztünk. Egyszer éltem át hasonlót, csak az kb. 15 évvel ezelőtt volt… A volt párom… Ő volt ilyen hatással rám, amikor megismerkedtünk.

Sammel múlt héten fagyizás közben sétáltunk és összefutottunk Vele. Ő az út túloldalán állt, beszélgetett éppen. Mosolyogva intettünk csupán egymásnak. Pár nappal később árulta el Sam, hogy vibrált a levegő köztünk, biztosan nem vagyok közömbös számára. Nem tudom… Nem tudom eldönteni… Ritka az a pillanat, amikor ennyire tanácstalan vagyok. Talán itt nyilvánul meg, hogy az önbizalmam nem a régi. 15 évvel ezelőtt, mosolyogva álltam volna elé és hívtam volna el csavarogni. Most pedig… Még megszólalni sem merek sokszor. Mintha nem lenne biztonsági hálóm… Mintha félnék újra repülni, egy szárnytörés után, hogy újra lezuhanok a mélybe és újra összetöröm a szárnyam… Vajon ez most már mindig így lesz? Mindig bennem lesz a félelem attól, hogy újra összetöröm magam? 15 évvel ezelőtt mi adta azt a biztonságérzetet, ami miatt a félelem ismeretlen fogalom volt? Vajon ezentúl a félelem legyőzése lesz a cél? Rengeteget töprengek ezen… Lehet, hogy ez egy újabb lecke az univerzumtól…?

Nem olyan rég, végre másfél év után sikerült egy röpke csajos mozis programot összehozni a lányokkal. Igaz Char nem tudott velünk tartani, de talán legközelebb sikerül összehoznunk a „négyest”. Mirandával előtte összefutottunk megbeszélni az elmúlt év történéseit. Rengeteg dolog változott mindegyikünk életében, de erről majd mesélek, ha eljön annak az ideje.

Már említettem Nektek azt, hogy Miranda a mi asztrológiai gurunk, tőle kérjük ki ennek az oldalnak a megvilágítását. Nos, én is így tettem találkozásunkkor, főleg, hogy hiába vagyok jó emberismerő, sokszor nem igazodok ki a férfiakon. Mint ahogy most sem. Nem tudom miért, de külső szemlélőként sokkal könnyebb meglátni bizonyos jeleket, mint mikor Veled történik.

Mióta véget ért a kapcsolatom, lényegében annyira nem tűnnek fel azok a jelek, hogy amiből talán lehetne valami, akár egy barátság, vagy egy jelenlegi happy end, olyannyira későn esik le, hogy talán az esélyt is elszalasztottam már. Nos, az elmúlt pár évemben szinte minden alkalom ilyen. Nyilván nem lehet egy többéves kapcsolatot csak úgy „eltenni a polcra”, de meg kell próbálni tovább lépni valahogy. Igen, baromi könnyű ezt mondani, tudom. Én is csak mondogatom magamnak, de lépni, megélni nagyon nehéz. Főleg, ha egy kapcsolat vége akár az önbecsülésünkbe került.

Azt hiszem a tegnapi nap jöttem rá, hogy nekem teljesen romba döntötte az önbizalmam, hogy 11 év után vége lett a párkapcsolatomnak, tulajdonképpen „csak úgy”, mert Ő menni akart. Akkor elvesztettem önmagam. Az önkritikám, az önérzetem, az önbecsülésem. Kb. 2 évembe telt, mire azt mondtam, visszatért régi önmagam, de igazából ez sem igaz teljesen, hisz ha így lenne, nem félnék attól, hogy elutasítást kapok újra és újra. Pedig benne van a pakliban, hiszen mindenki nem viselhet el, egy önfejű, őrült bigét, aki mindig és minden körülmények között a saját feje után megy. Sajnos ez ilyen játszma… De úgy érzem, ezzel sem vagyok egyedül ebben a világban, biztos vagyok benne, hogy sokan hasonló jellemmel rendelkeznek, vagy hasonló helyzettel küzdenek. Pontosan emiatt írok, ezért írom le a gondolataim, hogy aki megtalál, valamilyen formában megerősítést kapjon, hogy nincs egyedül. Csak tudjátok, a mai civilizáció annyira más már, hogy elrejtjük a gondolataink, érzéseink. Nem merünk beszélni róla, nehogy, még véletlenül se tűnjünk gyengének, esetlennek. Mi Nők, akik kitűnünk a tömegből, akik átvettük az alfa szerepét…

Furán hangzik, de sajnos ez az igazság. Félnek tőlünk, félnek attól, hogy nem csak ők az erősek, hogy emiatt nem fognak kelleni. A genetikájukba van kódolva, hogy ők az alfák, ők vigyáznak a családra, a fészekre, a párjukra, a NŐ-re, akit szeretnek. Ők ilyenek, ők csak annak a nagybetűs Nőnek mutatják meg érzékeny oldalukat, akiért bármire képesek lennének. Innen a gondolat, hogy átvettük az alfa szerepét… A női testbe zárt férfi lélek… hogy idézzem kedves barátnőm szavait, aki segített a tegnapi felismerésben az önbizalmammal kapcsolatban. De vajon, ha ennyire változik a társadalmunk, tényleg belekényszerülünk egy olyan kapcsolatba, ahol a férfi, tulajdonképpen nem is a nagybetűs férfi? Vajon nekünk erős, „férfi lelkű” nőknek tényleg nem jut önfeledt boldogság? Valóban le kell vetkőznünk erős jellemünk nagy részét? Nos, egy picit talán igen… de csupán annyira, hogy az a bizonyos férfi megkapja azt a nagybetűt…

Ezt az évet a változás évének titulálta egy asztrológus még tavaly év végén. Tulajdonképpen nekem ez már a harmadik év, ami a változás éve. Nem is tudom mi gázabb… Az, hogy még mindig változik minden körülöttem, vagy az, hogy nagyon kevés dolog, ember, ami állandó maradt. Szinte semmi sem úgy alakul, ahogy azt az ember eltervezi. Nyilván, ez Murphy törvénye, na de hogy ennyire?!

Mint mindig, rengeteg kérdés merül fel a gondolataimban, körülöttem, az életemben. Így van rendjén, hiszen állandó tanulás az élet. De csak egy példát kiragadva, a mai rohanó, bizalmatlan világból, miért kell, hogy egy karakteres, egyedi és intelligens nő féljen elhívni egy szimpatikus férfit egy kávéra, vagy csak beszélgetni, mert érdekli, és szívesen megismerné Őt? Miért merült fel bennem és a barátnőimben az a kérdés, hogy minden sokkal-sokkal könnyebb volt 10-15 évvel ezelőtt?

Samantha barátnőm végre megtalálta, akivel önmaga lehet, aki előtt nem kell megjátszania magát. De nem boldog. Miért? Nem, nincs mellette a pasi… Mert megijedt, mert menekül, mert végre nem egy agyoncicomázott agyatlan liba volt mellette, hanem egy értelmes, érzelmes, gyönyörű, gondolkodni tudó nő… És nem tud vele mit kezdeni… Mert nem hiszi el, hogy van, igenis van, akit az érdekel Ő milyen. Mit szeret, mivel tölti az idejét, mi érdekli… A FÉRFIT… Akit meg szeretnénk ismerni, még jobban… Mert mi, az EGYEDI NŐK, ilyenek vagyunk. Mert minket nem a külső fog meg. Valami más… Talán az, ahogy néz ránk vagy, ahogy mosolyog. Talán ahogy gondolkodik, ahogy beszél vagy teszi, amit tennie kell…

Itt vagyok én. Közeleg az évforduló. AZ évforduló, amikor romba dőlt az eddigi életem. Nem is az zavar, hogy lassan 4 éve, hogy a szinglik táborát erősítem, inkább az zavar, hogy hiába találtam meg újra Önmagam, hiába építettem újra az egész életem, valamit még mindig nem sikerült teljesen helyre tennem… Az önbizalmam… Bármennyire is jóban maradtunk az exemmel, bármennyire is a múltam része, hiába köszönhetem neki azt, aki most vagyok, az önbizalmamat nem kaptam vissza. Igenis ott van a félsz bennem, hogy akit most megismernék, egyszerűen nincs bátorságom elhívni egy kávéra. Miranda barátnőm azt mondta erre, ez nem én vagyok… és ha már Ő is ezt mondja, aki közel 30 éve ismer, akkor ott valami gond van. Nyilván most azt kérdezitek magatokban, ha Ő nem hív el engem, akkor akar egyáltalán valamit? Itt jön az én gondolkodásmódom a képbe. Nem mindig a férfinak kell nyitni. Nem tudhatom Vele éppen mi történt a múltban. Mint ahogy azt sem, hogy van e valaki az életében jelenleg. Nem vagyunk már tinédzserek. Figyelni kell a jeleket. Nem azt, amit mond, hanem amit tesz. A testbeszéd sokkal többet mond el, mint amit gondolnánk. De ezt érezned kell, észlelned. Viszont amíg bizonytalan vagy magadban nem fogod észrevenni, maximum veszed a rezgéseket és kattogsz, ahogy Sam és én is jelen állapotunkban. Fejlődni kell, menni és tanulni. Észlelni az univerzum útmutatását, hiszen mindent okkal kapunk az életünkbe, mert mindig azt kapjuk, ami tanít, ami emeli a lelkünket és hozzásegít a boldogsághoz… Ez Murphy törvénye…

„A minap egyik reggel, miközben buszon ülve épp tartottam az egyik kezelésemre, elméláztam, figyelve az ébredező várost, ahogy az első napsugarak átkúsznak az utcákon, megérintve minden egyes centimétert az aszfalton, mielőtt az arcomhoz ér. Behunytam a szemeim, hogy érezzem a felkelő nap gyengéd melegét a bőrömön. Elmerültem a gondolataimban, abban a nagy kavalkádban, ami most nap, mint nap kering a fejemben. Megint sokat gondolkodom, sok a kérdés és kevés a válasz. De ez nem újdonság. Hetek kérdése és talán visszakapom az életem nagy részét, ez a sérülés nagyon keresztbe tett, de valamiért kaptam. Megtanultam, hogy a félelmeimet csak én magam léphetem át, egyes egyedül.”

Ezt a pár sort még év elején írtam ki magamból, mikor még nem láttam, csak egy halvány fényt az alagút végén. Vágytam vissza az eddigi életvitelemhez, a csapatomhoz, a munkához, hogy újra vezethessek, élhessem rohanó napjaim. Tessék, rohannak a napok, hiszen lassan szeptembert írunk.

Mikor visszamentem végre dolgozni és edzeni, hatalmas energiával lendültem újra a pörgős életembe. Persze pofára estem. Szerettem volna a sérülésem ellenére idén tavasztól versenyezni, de sajnos nem kaptam lehetőséget. Fejlődni pedig csak úgy tud az ember, ha van rá lehetősége. Úgy éreztem hátba támadtak. Nos. Sokszor járt a fejemben, vajon én vagyok ennyire szerencsétlen, hogy azok, akik eddig fontosak voltak a számomra, olyannyira a lelkembe gázoltak egy apró, jelentéktelennek tűnő mondattal, hogy lassan fél év után is, ha előjön valamilyen oknál fogva a téma, ugyanúgy rosszul esik és szúr a tüske legbelül. Vagy ez ismét egy tanulás, amit valahogy el kellene fogadnom és túl lépni rajta, hogy igenis akad olyan, aki nem hisz bennem, mert szerinte gyenge vagyok és nem úgy, nem olyan tempóban tanulom a dolgokat, ahogy ők, vagy épp nem úgy fejlődök, ahogy a másik. Most már úgy gondolom, nem akarta, hogy csalódás érjen. Igazából hálás is vagyok, meg nem is. Tulajdonképpen megfosztott egy lehetőségtől, de meg is védett egy kudarctól, csak az a kellemetlen ebben, hogy emiatt is – és egyéb más okokból – a technikai edzésem elmaradozott. A fejlődés megállt, most meg nyomnának versenyre a szezon végén. Viszont, mikor végre megkaptam, amire vágytam, annyira már nem is gondolok rá, hiszen elengedtem erre az évre ezt az álmot. Majd jövőre megélem, ha lesz még lehetőségem. Ha mégsem sikerül, akkor megpróbálom elfogadni, hiszen nem ok nélkül történnek úgy a dolgok, ahogy történnek. Mindennek oka van, csak rá kell jönnünk mi az az ok. Mi lehet, ami miatt nem kapjuk meg, amire vágyunk. Lehet, hogy valami jobb, vagy csupán azért történik így, hogy jobban felkészüljünk, akár a következő leckére vagy hasonló megpróbáltatásra.

A sérülésemnek köszönhetően türelmet tanultam, bár még mindig nem eleget, de rájöttem, hogy mindennek eljön az ideje. Mint ahogy a felépülésemnek is. Hiába nem teljes, de élhető. Lényegében minden helyzetet meg lehet tanulni kezelni, csak a megfelelő hozzáállás szükséges, bőséges türelem és figyelem. Az élet folyton tanít, mindig éppen azt, amire a legnagyobb szükségünk van. De vajon miért? Miért van például az, hogy folyton folyvást ugyanabba a hiába esik bele valaki… Miért kell mindig hasonló helyzetet átélnie? Vajon a lelke, meddig bírja a kimeríthetetlen teszteket? Gondolkodtatok már azon, hogy miért van mindig hasonló szitu az életetekben? Én már igen, nem is keveset. Sajnos, amíg nem tippelünk, és nem kockáztatunk, marad minden ugyanaz. Mindenre igaz ez. Táplálkozás, sport, barátok, család. A fejlődés a kulcs. Testben és lélekben. Fizikailag és szellemileg. De mindig csak annyit, amiben jól érzitek magatokat. Egy életet kapunk, egyet kell élni. Nem átfutni rajta, MEGÉLNI mindent, ami akkor és ott boldoggá tesz. Hiszen a lelkünk így léphet a következő szintre a következő életben…

Tudom, nagyon rég írtam már Nektek. Annyi, de annyi minden történt… Sokszor magam is képtelen voltam feldolgozni a dolgokat, még van, amit most sem… Talán kissé el is bújtam a világ elől az elmúlt időszakban, de gondolom, nem vagyok egyedül az ilyennel… Történnek olyan dolgok az életben, amit csak egyedül képes feldolgozni az ember, vagy épp egyedül kell megbirkóznia vele, mert más nem segíthet. Na, ebből bőven akadt az elmúlt évre. Most hogy lezártuk ezt az évet, végre képes vagyok ezt megosztani másokkal is, vagy legalább egy részét, mint mondjuk egy évrendező füzetben, csak mégis kicsit másképp.

Tulajdonképpen nagyon sok gondolat motoszkál bennem, nem is tudom, mit osszak meg Veletek. Mindet egy bejegyzés alatt nem lehet :D Főleg egy évnyi történést... Mégis megpróbálkozom vele röviden. Tudom, az én hibám, hiszen nem írtam Nektek, de ennél sz*rabb évem szerintem nem mostanában volt…

Azt hiszem, folytatom ott, ahol abbamaradt…

A csapat, aminek a tagja lettem, hivatalosan is befogadott és felavatott. Rengeteget tanulok tőlük, mind a sportban, mind emberileg. Mindegyikőjük más-más személyiség, mind fantasztikus ember, nagyon jó barát! Először azért tartottam tőle, hogy viszonyulnak majd hozzám, de bebizonyosodott, hogy van helyem köztük. Egyenlő félként bánnak velem, ami jó, hiszen az a sport nem csupán mozgást ad, hanem energiát, élvezetet, tanulást és most hogy rátaláltam, nem akarok megválni tőle. Pedig legbelül féltem. Féltem attól, hogy bánnak velem. Féltem, hogy nem tudom megcsinálni vagy megsérülök. De Ők segítenek… Segítettek eloszlatni a félelmet, és akitől a leginkább tartottam, hogy nem fogad el a csapat tagjaként, akitől a legkevésbé vártam, ő segít a legtöbbet. Az elején kissé távolságtartó volt, de közel egy év után ő az aki „noszogat”, ha épp nincs energiám edzeni, persze a többiek is piszkálnak érte épp eleget, de ő sokkal-sokkal többet. Ami nem baj, hiszen mindig kell egyfajta „noszogatás az ember lányának”, főleg ha hiszti is van épp. Azért mondjuk ki, mi nők egész másképp dolgozunk fel mindent és hajlamosak vagyunk túl spilázni a dolgokat. Ez azt hiszem, benne van a genetikánkban… Lehet dolgozni ellene, hogy ne képzeljük túl a dolgokat, de benne van a rizikó, hiszen az emberek felé a bizalomra épül a legtöbb kapcsolat, viszont a bizalom a mai világban megfizethetetlen kincs. Nos… Én bízom a csapatomban, - tulajdonképpen ebben a sportágban ez amúgy is elengedhetetlen- és csupán reménykedem, hogy ők is bíznak bennem. Sokat kell még tanulnom, főleg hogy egy sérülés miatt kiestem már jó ideje… A vicces az, hogy nem edzés közben sérültem meg, hanem elég volt egy rossz mozdulat, viszont elég lassan gyógyul. Főként az, hogy az elején észre se vették a probléma forrását. Nevetséges…

A csapatban történt, számomra elég fontos események után, a családommal elvesztettünk egy nagyon fontos személyt. Életem egyik legnehezebb időszaka volt ez. Tulajdonképpen nem is lehet feldolgozni, csak megszokni a hiányát. Mély seb ez nekem, a családomnak, azt hiszem, ezzel a nehézséggel csak azok tudnak azonosulni, akik átélték már ezt. Sokat köszönhetek ebben is a csapatnak, a lányoknak, barátoknak, a támasznak, amit adtak a legnehezebb pillanatokban. Elmondhatatlan mennyire jó érzés, hogy ők vannak…

A lányokkal sajnos kicsit szét széledtünk, ezer éve nem sikerült összehozni a találkozót. Mindenkinek megvannak a küzdelmei közben, beszélünk, mikor épp tudunk.

De, hogy azért pozitívumot is meséljek, újabb csodás emberek kerültek az utamba, akiktől szintén tanulok, és ezáltal új célokat formáltam meg az életemben. A célok fontosak, még ha apró is. Ezt ne felejtsétek! A célok kellenek, éltetnek, tanítanak. Reményt adnak, és arra késztetnek, hogy ne vesszünk el a mindennapok forgatagában.

Tudjátok az elmúlt kb. fél évem nem szólt másról, csak fájdalomról, orvosokról, vizsgálatokról, mozgástartományról, szabályosan végzett tornáról, szabályos testtartásról, megfelelő nyújtásról. Ez alatt az idő alatt döbbentem rá, hogy a mozgás mennyire fontos, hogy igenis bármilyen sportot űzünk, figyelni kell mindenre. Nem elég az izmokat stimulálni. Meg is kell védeni nyújtással, masszázzsal, vitaminokkal. Figyelni kell arra is, hogy a munkánkban adott monoton mozgást valahogy kerüljük, mert azzal olyan terhelés éri az ízületeket, izmokat, amik megmagyarázhatatlan sérülésekhez vezethetnek. Nekem elég volt egy túl feszített mozdulat. A munkámból adódó monoton mozgást sajnos nem váltotta ki imádott sportom, hiába hittem azt. Az az egy mozdulat és közel 5 és fél hónapnyi fájdalom -pedig elég magas a fájdalomküszöböm- megtanított arra, hogy nem csinálom jól. Nem azt, hogy sportolok munka mellett, nem is azt, hogy nem végzem jól az erősítő gyakorlatokat, hisz megtanultam a súlyzós edzéseim alatt pár éve, hogyan kell szabályosan végezni bizonyos gyakorlatokat, hanem azt, hogy mi marad ki… A pihenés, a lazítás, esetleges nyújtás. Higgyétek el, ez a leglényegesebb, a megfelelő regenerálás. Nos, én ezt tanultam meg most, ehhez kaptam csodálatos embereket magam mellé és (sokadik orvosként) egy elképesztően jó fej orvost, aki nem nézett hülyének, hogy „ilyen fiatalon” fáj valamim vagy nem tudok emelni. Ő a probléma forrását kereste, megtette, amit operáció nélkül meg tudott tenni és most azon vagyunk, hogy a továbbiakban elkerüljük a műtétet, mert kiújulhat a probléma. Kemény meló, nekem elhihetitek. Rengeteg munka van mögöttem, de megérte dolgozni, hiszen a gyümölcse is meglesz. És merem azt mondani, hogy nem érdekel a munkahelyem, hogy ott mennyire kibuktak a főnökeim, hogy nem dolgozom, de az egészség sokkal fontosabb. A tanácsom pedig, hogy időközönként keressetek fel egy gyógymasszőrt vagy gyógytornászt, rengeteg esetleges sérülést lehet a segítségükkel elkerülni.

Nekem erre az évre ez a célom… Az, hogy figyeljek a testemre, a jelekre, hogy a szervezetem megfelelő karbantartása mellett a lelkem is újra kiviruljon. Tűzzetek ki apró célokat és harcoljatok érte! Lépdeljetek apránként. Kutassatok, bátran kérjetek segítséget hozzáértőktől. Segítséget mindig kapunk, benn van az ösztöneinkben, hogy segítsünk… Ne csüggedjetek, ha akadályokba ütköztök, az lehet egy lecke, vagy egy vizsga, hogy tényleg akarjátok e. Küzdjetek, hogy az álmok, a célok valósággá váljanak…

Az elmúlt év, hatalmas változás volt, szerintem nem csak számomra, hanem szinte mindenkinek. Én hálát adok az Univerzumnak, a jó Istennek, a Mindenhatónak, ki éppen miben hisz, hogy olyan új dolgokat sodort elém, hogy még most sem hiszem el a legtöbbet.

Új elfoglaltság, új munkahely, új érdeklődési kör… és a barátok, a család, akik állandók. Akiknek ki kellett kerülni az életemből, kikerült, köszönhetően magamnak vagy épp másnak, de persze azok a barátok velem maradtak, akiknek velem kell lenni.

Viszont jöttek új emberek is… Némelyik uralni próbált, vagy befolyásolni, de nem számít, hiszen saját valóm olyan erős, olyan energikus, hogyha nem az életembe való, úgysem fogja elviselni azt, hogy a saját életemet élem, hogy önfejű, akaratos és kissé őrült vagyok és most az a fontos számomra, hogy NEKEM mi a jó, nem másnak. Erre nem csupán a „régi” barátok vagy a csajok vezettek rá, van egy személy, kiben olyan rövid idő alatt, olyan jó barátra leltem, ki egyúttal szinte a „bátyám” is lett. Életemben nem találkoztam hozzá hasonlóval. A szemembe nézett és olvasott bennem, mint egy nyitott könyvből. Minden szó nélkül… Tudja mire gondolok, tudja, ha dühös vagyok, ha fáradt, vagy épp valamitől boldog. Szerinte túl nagy jéghegyet húztam fel magam köré… aminek persze oka van. Ő volt a tavalyi évben az egyetlen „új” ember, aki pillanatok alatt olyan szinten lebontotta a felhúzott falamat, hogy szavak nélkül is tudunk már kommunikálni. Csak egymásra kell néznünk. Hátborzongató… de csodálatos.

És persze ott van Ő is. Hisz Őt is a tavalyi év hozta vissza az életembe. Persze még mindig úgy vallom, semmi sem történik ok nélkül. Minden történés valaminek az eleje, a közepe vagy épp a vége, de a vég mindig egy új kezdet. Ezért ad reményt minden egyes új esztendő, hogy idén jobb lesz, többet teszek magamért, a családomért, a szeretteimért, a kollégákért, az új hobbimért, hogy foglalkozhassak olyan dolgokkal, amik boldoggá tesznek.

Év végén rátaláltam egy olyan csapatra, egy olyan sportágra, ami nem feltétlenül női sport, de a harcos amazonok bevállalják. Én két alkalom után a szerelmese lettem… pedig nem könnyű. Hosszú, fárasztó munka elé nézek, ha úgy akarom csinálni, mint a többiek. De felszabadít. Csodálatos emberek vesznek körül, tanítanak, segítenek, mintha egy harmadik családot találtam volna. Harmadik, nekem legalábbis, mert a második az autó szerelmesei, kik ugyanolyan fanatizmussal „imádják” a kisautójuk, mint én.

Ha találsz ilyet, harcolj azért, hogy időt fordíthass rá, ne törődj azzal, mit gondolnak az emberek erről, hogy belevágtál, hiába tűnik őrültségnek. A Te őrültséged… A lényeg annyi, hogy élvezd, amit csinálsz! Magadért teszed, nem azért, hogy másoknak megfelelj. Minden kezdet nehéz… de ha mersz, nyersz! Megőrzöd ÖNMAGAD…

Mint általában, most is éppen a gondolataimban úszkálok, nyakig. Kavarog a fejem… Közeleg a karácsony, bár mondhatnám, hogy várom, de az az igazság, hogy csupán a jól megérdemelt szabadságomat várom, nem is igazán a karácsonyt. Sajnos, úgy érzem a karácsony szeretetteljes hangulatát elvesztettem akkor, mikor a volt párommal külön váltak útjaink. De legalább most már, nem megbántottság van bennem, hanem mondhatni köszönet. Köszönet, hiszen lehetőséget kaptam Tőle, hogy önmagam legyek újra, hogy boldogabb lehessek, mint valaha és a tetejében a lehető legjobb barátként kaptam Őt vissza az élettől… oh és a barátnőjét is. :)

Csodálatos érzés ezeket kimondani, hogy megértettem azt, hogy az univerzum miért adta nekem ezt a hatalmas küzdelmet és miért adta a barátnőimet, hiszen mindegyikőjüktől minden alkalommal többet tanulok és más dolgokra nyitják fel a szememet.

Ritka kevés az olyan körülöttem, aki tisztában van azzal, milyen is vagyok valójában, ami nem baj, hisz a mai világban, ahol az emberek nagy többsége átgázol a másikon, mind érzelmileg, mind a ranglétrán, azt hiszem, bátran mondhatom, hogy kell az a fal, ami megvéd… csak egy kicsit…

Védelemre minden helyzetben szükségünk van, főleg nekünk, Nőknek. Nem csak a fizikai védelemre gondolok, nézzetek körül… Egy mai 30-as szingli, ha körülnéz a „pasi svédasztalon” mit talál? Mondhatni cukormázba bugyolált férfinak NEM épp nevezhető akármiket… borzalom! Inkább taposnék sz*rt egész nap, csak ne kelljen ilyen csőnaciba bújtatott svihák¹ társaságában lennem.

Nézzetek le érte, de én kinyilvánítom a véleményem, szerintem a srácok mai divattippjeit tutira nem hetero pasik adják! Miért nem bújtatjuk egyből őket necc harisnyába és szoknyába… szánalmas… Nem hogy érzékük nincs az öltözködéshez, de az intelligencia szintjük is a béka segge alatt figyel, két mondatuk után inkább a falba verném a fejem…

Szóval, lelkiismeret ide vagy oda, kénytelenek vagyunk mindenhol „körülnézni” pasi ügyben… és sajnos az én városom nem épp New York, hogy legyenek értelmes szingli férfinak kinéző egyedek valamelyik bárban vagy szórakozóhelyen, vagy épp egy múzeumban… éppen ezért sikerült egy olyan kincsre bukkannom, ami talán „véletlenek sorozata” miatt pottyant elém, mint Mary Poppins az ernyőjével.

Bár még a gát valamennyire vele szemben is fel van húzva nálam, mégis úgy érzem néha, hogy túl hamar nyíltam meg felé, mint nő. Ismer évek óta, tisztában van vele, hogy karcolom az őrült fogalom határát, de igazából mindegyikőnkben megvan a saját maga őrült fokozata… Ezért vagyunk mi mindannyian különleges Nők…

DE!

Itt jön a kérdés, kockáztassunk? Tényleg megmutassuk kik is vagyunk valójában? Megéri a fáradtságot? Had mondjak Nektek valamit… megéri… Azért éri meg, mert ezzel még akár időt is nyerhettek. Igen, mert ha nem lát fantáziát a valódiságodban, akkor elkopik mellőled… viszont ne terítsd ki egyből az egész paklid, a férfi egy külön „állatfaj”, vadászösztönnel. Légy elérhető, de ne annyira, hogy mindent a nyakába zúdíts a harmadik találkozásnál. Nem kell tapadni rájuk. Beszélj az örömödről, arról is, ami bánt. Tedd kíváncsivá, annál inkább fogja érdekelni, mi jár a fejedben, mire gondolsz, mire vágysz, mik a céljaid. Nem kell, hogy megvalósíthatatlan dolgokon álmodozz. Gondolok itt a milliomosságra pl., ami szerintem minden ember egyik álma, de hát nem lehet mindenki milliomos.

A recept a legegyszerűbb: „Több lélek, kevesebb cselekvés” Avagy, légy ÖNMAGAD…

¹: Szélhámos, szédelgő. Megbízhatatlan alak.

Tényleg létezhet ilyen? Sokszor úgy érzem, Sam és én is ebben a cipőben járunk. (Szinte teljesen azonos a helyzet, néhány apró részletet kivéve.) Bár lenne kényelmesebb az a cipő… Néha olyan, mint egy 12 centis tűsarkú, ami mindenhol töri a lábam és botladozom minden egyes kis göröngyön… és csak akkor érzem jól magam abban a cipőben, ha éppen egy tök egyenes aszfaltdarabon állok egyhelyben… és akkor bukkan fel Ő, ha teljesen „stabilan bicsaklik” a bokám a tűsarkaimon.

Legtöbbször akkor keres, mikor már „kifogyott az erejéből és fel kell töltődnie”… érzelmileg. A figyelem, a bíztatás, a megértés, a szeretet érzelmeivel, amit a másiktól nem kap meg.

Igen, a másiktól… Nem tudom, mennyire számít az, hogy néha iszonyúan érzem magam a helyzettől, de másik oldalról viszont boldoggá tesz, még ha csak rövid ideig is, hiszen velem van… Velem tölti azt az időt, nem vele… Sajnos, ott van a másik is, akinek nem szeretnék ártani… Igazából nem csak rajtam múlik, azt hiszem. De akkor miért keres engem, mért táplálja az egészet, miért ragaszkodik hozzám? Ha tőle nem kapja meg, amit tőlem, akkor miért nem engedik el egymást? Sokszor nem értem, de nem is mindig akarom érteni… Mi értelme, hiszen jön, keres, velem (is) van. Szórakozunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Önmagunk vagyunk egymás mellett. Nincs színészkedés, nincs megjátszás… Csak mi ketten vagyunk…

Viszont, amikor velem van Ő, egy számomra igazán vad és kényelmes bakancsnak érzem az egészet. Vagy amikor ír egy röpke üzenetet, mert éppen van annyi ideje a sok munka mellett, hogy tudassa „gondolok rád”. Túl sokat vállal. Igaz, mostanában én is. De én azért, hogy ne gondolkodjak folyton ezen a helyzeten. Elvonom a figyelmem, hogy nyugodt és gondtalan maradjak, amennyire csak lehet… Értelme annyi csupán, hogy így próbálom meg megőrizni a saját valóm… hogy ne veszítsem el ismét magamat.

Szinte minden nap tudat magáról. Nem tudom csak azért e, hogy ne veszítse el az érzelmi támaszt, amit tőlem kap, vagy valóban Ő is azt érzi, amit én… Vagy nem akar lépni, tovább… vagy nem mer változtatni, a megszokott kis dolgain…

Szinte mindenhol azt lehet olvasni, hallani, hogy a férfiak egyáltalán nem olyan bonyolult egyéniségek, mint mi nők. De ezt a helyzetet már lassan én nem bírom követni, nemhogy a barátnőim…

Vajon mi járhat ilyen esetben egy férfi fejében? Miért tűnnek el, ha éppen lelkileg közelebb kerülnek hozzánk? Mire jó ez a „hátra arc”? Aztán egyszer csak, mintha a sivatagban esni kezdene az eső, újra felbukkan… napokkal, hetekkel később…

Azt hiszem, ez jelentheti azt, hogy „Érzelmi szerető”…